Vissza az előző oldalra
MAGNUM OPUS Vol 3.
Radiohead
Kid A
2000
Parlophone / Capitol
49 perc
Aki ismeri ?ket, az nyilván tudja, hogy a Radiohead zenéjét vagy szereti valaki, vagy nem. Nincs átmenet. A hallgató vagy elolvad Thom Yorke hangjától, vagy sikítva rohan a kurzorral a stop gomb irányába. Ez valamelyest megnehezíti a dolgukat, ugyanakkor m?vészekként elképeszt? szabadsággal ruházza fel ?ket.
El?zmények
A kilencvenes évek elején lemezszerz?déshez jutni Angliában nem volt nagy kunszt. Ez azonban olyan következményekkel járt, mint például a kiadó túlzott beavatkozása a kreatív folyamatokba és hasonlók. Ez alól a Radiohead sem képezett kivételt. Az els? album (Pablo Honey) zsengéi még egyértelm?en egy olyan együttest prezentáltak, amely annak ellenére, hogy jó irányból közelítette meg azt a hangzást, amelyet el szeretett volna érni, valahogy mégsem tudta olyan összhangba hozni a konstellációt, hogy az a kritikusoknak, a közönségnek és saját maguknak is elégséges legyen. A helyzetet tovább súlyosbította az akkor épp tet?fokán lév? grunge mozgalom, de száz szónak is egy a vége: nehezen indult be az a bizonyos szekér. A kés?bbiekben a kiadójuk persze er?sködött, hogy írjanak még legalább fél tucat olyan dalt, mint a Creep, de ezt persze ?k szép csendben letojták, helyette a saját útjukat kezdték járni és végs? soron itt kezd?dik az ? sikertörténetük. (Persze az kérdéses, hogy ma elképzelhet? lenne-e ilyesmi. Valószín?leg nem.) Az együttes második számú albuma, a mai napig friss és energikus The Bends 1995-ben jött ki és finoman szólva ambivalens érzéseket váltott ki. Na, nem a kritikusokban, ?k rendre leborultak a vadonatúj hangzóanyag el?tt. A közönség azonban egy kicsit nehezen fogadta ezt a váltást, mondhatni kellett egy kis id?, hogy feldolgozzák a sokkot. Amíg ?k emésztettek és nagyban istenítették a Britpop mozgalmat, addig Thom-ék persze nem álltak le. 1997-re elkészítették a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb albumát, a briliáns hangulatváltásokkal operáló és szinte minden ízében lehangoló OK Computer-t, amit szokás még az el?bb említett zenei mozgalom berkein belül emlegetni, de már sokkal inkább annak temetése volt, mint ünneplése. Amíg a lemez rendre kúszott felfelé az eladási listákon, addig a tagokat szépen lassan fel?rölte a nagyszabású, több mint százállomásos világkörüli turné, amelynek végeztével felmerült egy fundamentális kérdés: mit kezdhet egy olyan banda a magával, amely gyakorlatilag egy teljesen új „gitáriskolát” teremtett? Újabb paradigmaváltás következett.
A m?
Háromévnyi intenzív kreatív munka után 2000-ben egy nehéz szülés eredményeképpen világra jött a Kid A, amely alapjaiban változtatta meg azt a képet, amelyet a közönség és a kritikusok képzeltek el arról, hogy hogyan is fog kinézni az új évezred zenéje. A gitárokat egyértelm?en háttérbe szorították, ha itt-ott fel is bukkan a hangszer, akkor is szanaszét van torzítva. A Kid A-t a billenty?k, a dobgépek és a laptop-ok uralják.
Valamikor az OK Computer turné közepe-vége felé kezd?dött el az igazi készül?dés a következ? sorlemezre. Thom Yorke egyre több elektronikus zenét kezdett el hallgatni, érezhet?en Jonny-nak is elege lett a gitárokból, ezért tulajdonképpen egy logikus lépés volt a Radiohead részér?l az elektronika felé fordulni. De persze, mint minden fontosabb váltás, így ez sem ment egykönnyen. Az, hogy teljesen új talajra léptek magában hordozta az els? lépések bizonytalanságát is, a helyzetet pedig Thom depressziója csak súlyosbította. Az újdonság varázsa és a nyomás, hogy valami jót és nem utolsó sorban maradandót alkossanak egy teljesen új kontextusban mindenképp áldásos hatással volt az alkotói folyamatokra, nem utolsó sorban pedig az a többé-kevésbé határozott elképzelés, amellyel nekiveselkedtek a munkának – ha úgy tetszik – sziklaszilárddá vált, nagyban hozzájárulva az album teljességéhez.
Rögtön a play gomb megnyomása után érezhet?, hogy ez a Radiohead nem az a Radiohead, mint három éve. Az Everything in Its Right Place tulajdonképpen egy dobgép, elektromos zongora és effektpedál segítségével született meg és amellett, hogy javarészt el?revetíti mindazt, amit a következ? negyven percben hallani fogunk, ízelít?t ad abból a minimalizmusból is, ami például a címadó tételt, a Treefingers-t, a Motion Picture Soundtrack-et és a Radiohead egyik legszebb dalát, a How to Disappear Completely-t uralja. Az el?z? két lemez harsányabb hangvétele csak itt-ott köszön vissza és akkor is egy alapvet?en más köntösbe burkolva (Idioteque).
Miután meghallgattuk a lemezt érdemes hátralépni egyet és megcsodálni, hogy milyen elképeszt? összhangban áll egymással az a rengeteg m?faj és stílus, amelyb?l inspirációt merítettek a tagok: ambient, IDM, jazz, huszadik századi klasszikus zene, techno, dubstep és a többi.
Az alapvet?en más hangzáshoz egy teljesen új marketing stratégia dukált, amelyben újfent megnyilvánult a tagok, illetve az artwork-ért felel?s Stanley Donwood kreativitása. Több rövidfilmet és TV spot-ot készítettek, amelyekhez az album dalait használták fel háttérzenének, promo kislemezeket küldözgettek világszerte a rádióállomásoknak és így tovább. Ennek persze meg is lett az eredménye, a Kid A a mai napig a Radiohead egyik legsikeresebb lemeze, több országban hetekig listavezet? volt. Az egészben azonban az volt a legizgalmasabb, hogy egy hangyányit több kreativitással mennyivel izgalmasabbá tehet? a reklámok világa.
Utóélet
A három év stúdiózás alatt persze nem csak ezt a tíz makulátlan dalt tudták összehozni. Ami azt illeti egy másik albumra is elegend? anyagot rögzítettek ez id? alatt. Ezeket a dalokat a 2001-es Amnesiac c. albumon adták ki és bár érezhet?en nem resztligy?jteményr?l, hanem egy, az el?z?höz szorosan kapcsolódó albumról van szó, mégsem sikerült olyan jól, mint a nagytesó. Könnyebben befogadható és megérthet? lemezr?l van szó, azonban mégsem olyan maradandó, mint az el?z? három album. Persze, az Amnesiac is hemzseg a jobbnál jobb felvételekt?l (Pyramid Song, I Might Be Wrong, Like Spinning Plates, etc.), mégis idejekorán egyértelm?vé vált, hogy ezt a vonalat problematikus lenne folytatni. Thom szavaival élve: „teljesen értelmetlen lett volna azzal folytatni, hogy mind az öten bámuljuk a laptopjaink kijelz?jét”. Erre a váltásra egy er?teljes, de tulajdonképpen felsült próbálkozás volt az er?sen politikus Hail to the Thief. Bár rendre kiváló dalok építik fel azt a lemezt is, az alapvet? probléma az, hogy abból a perspektívából próbálták megközelíteni ezt a „nagy visszatérést”, amelyb?l a Kid A-n és az Amnesiac-en dolgoztak. Ezért uralja azt a lemezt is egyértelm?en az elektronika.
Az igazi – egyébként majdnem az együttes egzisztenciájába kerül? – változást a négyévnyi vérrel és verejtékkel létrehozott In Rainbows hozta. Nem elég, hogy visszatértek a penget?sök, de egy alapvet?en más megközelítésb?l kezdtek el zenélni, amely sem a The Bends/OK Computer, sem a Kid A/Amnesiac/Hail to the Thief perspektívához nem hasonlítható. Ha úgy tetszik, ez volt a Radiohead kopernikuszi fordulata. Az In Rainbows az együttesnek ugyanaz, mint Kant-nak a Tiszta ész kritikája. De hogy a zenei vonatkozásoknál maradjunk és (újfent) idézzük Thom Yorke-ot: „Az In Rainbows a mi Hunky Dory-nk [David Bowie], a mi Transformer-ünk [Lou Reed]...”
A Radiohead varázsa mindig is abban rejlett, hogy a Pablo Honey-t leszámítva minden egyes albumot addig csiszoltak, építettek-szépítettek, amíg nem kattant be a helyére a katarzis eszeveszett rugója. Ugyanis nincs Radiohead album katarzis, meg egy jókora adag Thom Yorke-féle maximalizmus nélkül. Teljesen egyértelm?en ebben, illetve abban az „apróságban” rejlik az együttes varázsa, hogy soha nem követnek trendeket, az ?ket ért hatásokból pedig minden esetben valami fundamentálisan újat hoznak létre.
A Kid A-t tavaly a Radiohead els? kiadója, a fent említett Parlophone/Capitol újra kiadta, extra felvételekkel és egy DVD-vel megspékelve.
